A Vác és a Dunakanyar zsidósága deportálásának 79. évfordulója alkalmából rendezett kegyeleti eseménynek adott helyet május 18-án az Eötvös utcai zsinagóga.
Turai János, a Váci Zsidó Hitközség elnöke a díszvendégek sorában köszönthette többek között Rétvári Bence államtitkárt, a térség országgyűlési képviselőjét, Marton Zsolt váci megyéspüspököt, dr. Róna Tamás főrabbit, a MAZSIHISZ Rabbi Testületének elnökét, a Magyarhoni Zsidó Imaegylet elnökét és kíséretét, dr. Gloviczki Zoltánt, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola rektorát, Csuka Tamás nyugalmazott református tábori püspököt, Surjányi Csabát, a Hit Gyülekezet miskolci és váci főpásztorát, Katona Miklóst, a Váci Piarista Kilátó Központ igazgatóját, Raáb Gábort, a MAZSIHISZ közép-magyarországi területi csoportjának kántorát, Imre Zsoltot, Pest Vármegye alispánját, a Dunakeszi Járási Hivatal vezetőjét.
– Pest Vármegye alispánja 1944. május 17-én a következőképpen nyilatkozott egy korabeli újságnak: „A megyei zsidóság problémái rövid időn belül megoldódnak.” Erre másnap, május 18-án elrendelte a megye városaiban a gettók felállítását, ma éppen 79 éve. A gettókét, ahova minden zsidó lakost bezsúfoltak, csecsemőktől az aggastyánokig. Vác város akkori polgármestere igyekezett a legrövidebb időn belül végrehajtani az alispán utasítását és rekordidőn belül kijelölte a város közepén a gettót. A mai utcaneveken fogom mondani: Köztársaság út – Szent János utca – Dr. Csányi László út – Széchenyi utcákkal határolt terület, benne az Althann Frigyes utca, Eötvös utca és a két zsinagóga épülete, ahova 1500 embert zsúfoltak össze, 1944. május 22-én ehhez a létszámhoz további 626 főt hoztak még, akiket a csendőrök összefogdostak a Naszály és a Börzsöny erdeiben, Vámosmikola, Csővár, Sződ és Alag térségéből. A gettó viszonylag rövid ideig állt fenn, a negyvenedik napon megérkezett a kiürítési parancs. Egy esős hajnalon mindenkit kitereltek a vasútállomás rámpájára és még azon a napon elszállították őket a monori téglagyár területére, a Pest megyei gyűjtőhelyre. Monorról június 25-én és 26-án két vonatszerelvénnyel egyenesen Auschwitzba vitték a váciakat, ahol a megérkezés után a betegeket, terhes nőket és gyerekeket egyenesen elgázosították, a munkaképeseket pedig halálra dolgoztatták, vagy az orosz frontra vitték a magyar- és német csapatok előtt golyófogónak, vagy az aknazárakra űzték őket. Végezetül Vác és a régió településeinek több mint 3000 fős zsidó lakosságának 90 százalékát elpusztították Auschwitz-Birkenau poklaiban, a munkaszolgálatokban és az orosz fronton. A mai napon rájuk emlékezünk – fogalmazott a vészkorszak e helyi vonatkozású rémségéről Turai János.
Ezután méltatta azokat, akik Csőváron, Sződön és Vámosmikola térségében jelentős számú zsidó hitsorsos menekültet mentettek meg, erdei munkások, földművesek, vasutasok, többnyire egyszerű emberek voltak ezek a jótevők, akik közül a legtöbben úgy távoztak az élők sorából, hogy a háttérben maradtak, nem kértek és nem kaptak életmentő kitüntetést.
– Mint ahogyan Vácon a katolikus egyház papjai és a zsidó közösség önkéntesei közel száz árva, menekült zsidó gyerek életét mentették meg, katolikusnak álcázva őket, tanúságot téve összefogásból, emberségből, hősiesen bátor cselekedetük ma is élő példa az utókor számára, mindkét felekezet tagjainak. Úgy, ahogyan én is köszönettel tartozom, amíg élek azoknak a kedves apácáknak, akik befogadtak hét éves koromban anyámmal együtt az újkígyósi zárdában, erdélyi menekültként, ahol közel két évig bujtattak minket – emlékezett tovább Turai János.
Aztán említést tett a jelen szomorú váci rögvalóságáról, a hitközség és a városi önkormányzat, a városvezetés közötti kapcsolat ellehetetlenüléséről is.
– Hitközségünk mindig hálás volt a korábbi önkormányzatoknak, akik látva nyomorult helyzetünket, a maguk módján segítettek, akikkel mindig együtt emlékeztünk mártírjainkról, ellentétben a most regnáló polgármester-asszonnyal és néhány képviselővel, akik súlyos károkat, sérelmeket okoztak hitközségünknek szerződésszegéssel, ellenséges magatartással, megnyilvánulásokkal. Reméljük, hogy a jövőben lesz olyan városvezetés, akikkel újra együtt fogunk tudni dolgozni és emlékezni ünnepeinken. Ugyanakkor itt is köszönetet mondok Magyarország polgári kormányának, személy szerint Rétvári Bence államtitkárnak, országgyűlési képviselőnknek, amiért az általam visszavásárolt, romos zsinagógát segítettek ily módon felújítani, a jövő reményében – mondta Turai János
Végezetül említést tett arról is, hogy a hitközség tagjait örömmel tölti el, hogy néhány napja pozitív változások álltak be főegyházukban, a MAZSIHISZ vezetésében, szavai szerint ez reményt ad arra, hogy normalizálódhatnak a kapcsolatok a kormányzattal.
Rétvári Bence belügyminisztériumi államtitkár, a térség országgyűlési képviselője kiemelte: minden ilyen alkalom felszólítás, hogy vigyázzunk embertársainkra minden időben, mert az emberélet a legfontosabb érték.
– A kormány mindent meg kíván tenni a zsidó közösség biztonságáért, fontosnak tartja, hogy minden zsidó ember biztonságban érezhesse magát Magyarországon – mondta a politikus.
Szavai szerint egy ilyen helyi megemlékezésen, amikor élettörténetek és utcanevek hangzanak el, a távoli számokból közeli tragédiák lesznek.
Közölte: azokra is emlékezni kell, akik ebben az időszakban embereket próbáltak menteni, ilyen volt sokan mások mellett Slachta Margit és Salkaházi Sára, akik példaképek számunkra, mert egy, a mainál sokkal nehezebb helyzetben az életüket kockáztatták, sőt akár áldozták is másokért.
– Lehetett Magyarországon náci és szovjet megszállás, a magyarok nem váltak nácivá, illetve kommunistává. Megőrizték a keresztény alapértékeket. Azért is fontos mindig megőrizni ezeket az értékeket, mert a keresztény értékvilág adott erőt az embermentőknek a legszörnyűbb időkben is – mondta Rétvári Bence.
A folytatásban emlékbeszédet, köszöntőt mondott Marton Zsolt megyéspüspök, Csuka Tamás nyugalmazott református tábori püspök és Surjányi Csaba, a Hit Gyülekezet miskolci és váci főpásztora is (ezekre a beszédekre visszatérünk), majd Róna Tamás főrabbi és Raáb Gábor kántor vezetésével következett a kegyeleti szertartás, amit a főrabbi azzal a gondolattal zárt, hogy ha minden egyes itteni holokauszt áldozatról külön-külön egyperces néma főhajtással tudna megemlékezni a közösség, több mint két napon át egyfolytában állva kellene maradni, lehajtott fejjel adózva az elhurcoltak és meggyilkoltak emlékének.