MOLNÁR J. PÉTER: NÉHÁNY SZÓ AKKUMULÁTORGYÁR ÜGYBEN

Vác város jelenlegi polgármestere, jó szokásához híven, ismét felült egy aktuális ellenzéki vonatra.  Matkovich Ilona ugyanis közösségi oldalán jelezte: ő is aktív részese volt a gödi Samsung ügyében tartott közmeghallgatásnak, és ezúttal kissé politikusabb módon, a sorok közötti utalásokkal fejezte ki nem tetszését. Nézzük hát röviden, hogy miért is képmutatás akár az ő, akár más, nagyhangú ellenzők magatartása az ügyben.
Azt már az elején jó leszögezni, hogy a Samsung nem csak úgy beesett Gödre. 2001-től jelen van a városban, tehát már huszonkét éve. A cég Malajzia, Mexikó, Kína, Brazília és Németország után építette fel a mintegy 322 ezer négyzetméteres gödi gyárát. A magyarországi társaság alapításkori jegyzett tőkéje 8,5 milliárd forint volt. A gyár fő profilja eredetileg a katódsugárcsöves televíziók, aztán a plazmakijelzők képernyőinek gyártása volt. 2014-re azonban bizonyos lett, hogy a LED technológia átveszi a szerepet a plazmától, így a gyárat bezárták. Három évvel később, 2017-ben már új irányba: az elektromos autók akkumulátor igényeinek kielégítése felé fordultak. Innen felgyorsultak az események, és néhány év alatt a Samsung a világ első, vagy második legnagyobb kapacitású akkugyárát építi fel Göd mellett. A trendek jól láthatóak voltak olyannyira, hogy az Európai Bizottság 2022 májusában hozott egy döntést, miszerint 2035-től tilos lesz belső égésű motorral szerelt új gépjárműveket forgalomba állítani az Unióban.
Szóval. Nem a Samsung döntése volt, hogy leáll a plazmatévék gyártásával. Ez igazából a piac döntése volt. Azé a piacé, amely egy új technológiát talált, egy olyat, amilyenre nem, vagy csak nagyon költséges módon lehetett volna átállítani a gödi gyárat. És most sem a Samsung döntése volt, hogy Gödön autó akkumulátorokat fognak gyártani. Most is a piac döntött így. Az a piac, amellyel kimondatták a végítéletet a belsőégésű motorok felett. (Azt most ne vizsgáljuk, hogy ez helyes volt-e, vagy sem)
És most lássuk a tiltakozókat. Az egyszerűség kedvéért vegyük Matkovich Ilonát. Aki reggel felkel, bekapcsolja a telefonját (akkumulátor 1), aztán a laptopját (akkumulátor 2), azt nem tudom, hogy van-e napelem a háza tetején, mert ha van, és megnyitja a melegvizes csapot, akkor (akkumulátor 3), beül az autójába, (akkumulátor 4), és bemegy a hivatalába.
Ezek után krokodilkönnyeket hullajtva sejteti: akkumulátort gyártani nem kell félnetek jó lesz. Mi ez, ha nem végtelen képmutatás?
Aki ugyanis kikéri magának, hogy környezetszennyező az akkugyár, de nem tudja elképzelni az életét akkumulátor nélkül, az egyszerűen hipokrita. Van is egy angol mondás erre a magatartásra: „Not in my backyard.”
Vagyis: persze, használom az akkumulátort, nem tudok élni nélküle, de nehogy már az én kertem hátuljába rakják a gyárat! Rakják inkább a szomszédéba!
A helyzet az, hogy alig több mint egy évtized alatt gyökeresen fog megváltozni a körülöttünk lévő világ. Ha az elektromos autó után a gépjárműipar átáll majd a hidrogén meghajtásra, abba is nagy teljesítményű akkumulátor kell. Kisebb mint az elektromosba, de elég nagy. És egy ország, ahol a világ legnagyobb akkumulátorgyártási potenciálja épül ki ezalatt az évtized alatt, nem lehet más, csak ennek a technológiaváltásnak az abszolút győztese. Még ha történetesen Magyarországnak hívják is azt a bizonyos országot az ellenző(é)k legnagyobb bánatára. És csak remélni tudjuk, hogy a széles spektrumú ellenzők maroknyi tábora, soraik közt Matkovich Ilonával, tudja még értelmezni a szót: Magyarország.

MJP