A közelmúltban dr. Fekete Károly vette át az elnöki tisztséget a Vác Városi Evezős Clubnál, az új egyesületi vezetőnek nem jelent újdonságot ez a fajta kihívás, hiszen korábban más kluboknál is betöltött már ilyen vagy hasonló pozíciót.
– Kérem, először említse meg sportvezetői előéletének főbb állomásait, klubjait!
– Annak idején, 1983-ban többünk közös gondolata volt, hogy az egyetemi napokon belül újítsuk fel a budapesti egyetemek közötti nyolcas versenyt, ahogy az volt a háború előtt. Az akkori neve Pünkösdi Regatta volt. Én ezt el is kezdtem szervezni, mert rám esett a választás, mint a Csepel volt evezősére. Amikor vége lett ennek a versenynek, akkor a fiatalok nemigen akartak hazamenni, elszakadni a sportágtól, a víziteleptől, azt mondták, na jó, ezt megcsináltuk, de szeretnénk továbbra is evezni. A régi * BEAC telepen voltunk albérletben, és a klub akkori létesítmény igazgatója, Szendefi Pál megengedte, hogy lejárjunk oda egy héten kétszer-háromszor. A társaság egyébként különböző egyetemek hallgatóiból állt, akik más-más egyesületekben eveztek. Mindennek az lett a vége, hogy megalakítottuk a ** MAFC keretein belül a versenyevezős szakosztályt, no, ennek voltam a szakosztályvezetője. Egyébként evezős berkekben meg úgy hívtuk magunkat, hogy Universitas, de ez a név hivatalosan nem volt bejegyezve, noha ezen a néven több külföldi egyetemi versenyen is indultunk, hívogattak minket sokfelé, annál is inkább, mert ilyen amatőr evezősöket nemigen láttak akkoriban nyugaton. Egy idő után szorult a hurok a BEAC berkeiben, már nem néztek olyan jó szemmel ránk, nehéz volt egyeztetni, mikor mehetünk, mit fizetünk a telep használatáért stb. Ekkor (1989 január) egy vakmerő lépésre szántam el magam a MAFC elnökségének jóváhagyásával, hogy részletre megvásároltuk a Vasas volt evezős-telepét. A részletfizetési kötelezettség a klub elnökségében egy idő után riadalmat okozott. Ugyanis ha én, mint evezős szakosztályvezető nem tudom előteremteni a törlesztőket, akkor a többi szakosztálynak is gondot okozunk. Nem haragszom emiatt rájuk, mert jogos volt a félelem, hiszen azért egy vízitelepet megvenni, aztán fenntartani, az nem kis feladat.
Abban maradtunk, hogy a bejövő új egyesületi törvényhez igazodva, miszerint 1945 után bezárt egyesületeket jogfolytonosan újra lehetett indítani, kiválunk a MAFC-ból és újra indítjuk az 1910-ben alapított és 1948-ban bezárt Műgyetemi Evezős Clubot. Ez 1989 decemberében történt. Az elnökségem alatt 1995-re eljutottunk az egyesület földhivatali bejegyzéséig tulajdonosként, és hát a mai napig a MEC birtokolja, használja a telepet, jómagam 1996-ig maradtam ott elnök. Abban az időben a Magyar Evezős Szövetség alelnöke is voltam, Dávid Imre mellett. 2007-ben igazgató lettem Gödön, a BME mérőtelepén, és 2008-ban beköszöntem ide a váci klubhoz, hogy van lehetőség evezni Gödön is, jó lenne valami együttműködés, és akkor az a megegyezés született, hogy a korábbi kétszeres világbajnok, Pető Tibor gondnokunk és félállású edzőnk lett, próbáltunk egy úgymond fiók klubot csinálni, de ez végül nem lett tartós történet.
– A Vác Városi Evezős Clubnál milyen elképzelésekkel vette át most ősz végén az elnökséget Baranyai Imrétől?
– Az első feladatunk az, hogy az önkormányzattal végre rendezzük a telep jogi helyzetét, mert most kvázi jóhiszemű jogcím nélküli lakók vagyunk. Egyeztettünk polgármester asszonnyal is, a gazdasági bizottság vezetőjével, Molnár Nándorral sok munkával nagyon részletes együttműködési megállapodást készítettünk elő. Engem úgy tájékoztattak, hogy a decemberi testületi ülésen napirenden lesz a kérdés. Ezzel a klub és az önkormányzat közötti kapcsolatot is tisztábbá tehetjük. Ha ezen túl vagyunk, akkor én egy olyan mintát szeretnék követni, amelyet elsősorban nyugaton láttam és csodáltam több egyesületnél, amelyek valóban klasszikus értelemben vett klubként működnek, tehát nem csupán versenyzők járnak le, hanem lejárnak a szülők, a veteránok, akik lehet hogy egy héten belül egyszer sem eveznek, de együtt vannak, közösségi életet élnek, tehát erősítik a tömegbázist.
Nálunk is ennek az erősítése a következő fő kihívás, és úgy gondolom, ez találkozik az önkormányzat elképzeléseivel is. Természetesen a gyerekeket megtanítjuk evezni, akinek van affinitása, az versenyezzen is, és ha olyan szerencsénk lesz, hogy van egy-két olyan tehetség, akik felnőttként is folytatnák itt, azoknak igyekszünk megteremteni ehhez a megtartó feltételeket. Tehát nem vagy-vagy alapon gondolok az utánpótlás nevelésre és a versenysportra, hanem is-is, de a kettő is kevés még, mert a társadalmi bázis erősítése a harmadik pillér. Én erre nagyon sok jó példát láttam, mint mondtam, főleg Nyugat-Európában, hogy ha van a köreikben, aki mondjuk kijut az olimpiára, annak a támogatásába szinte mindenki beszáll. De most egyelőre majd a fűtésszámlákkal kell megbirkózni, például kockázatos döntés volt a téli edzőtermi sportolás feltételeinek biztosítása, javítása, de megléptük, mert nem szeretnénk egy negatív, leépülő spirálba kerülni. Aki itt ősszel elmegy, az tavasszal nemigen fog visszajönni. Egyelőre tehát legyen egy kis fűtés, legyen egy kis meleg víz, hogy majd tavasszal fellélegezhessünk.
– A tagdíjak nyilván nem fedezik teljes mértékben a működést, így magától értetődik a kérdés, hogy milyen külső források megszerzésére tudnak építeni?
– Bízunk pályázati lehetőségekben, igyekszünk céges támogatókat is megnyerni, ez azért is fontos, mert mivel kevesebb a felnőtt versenyzőnk, szerényebbek az eredményeink, mivel legjobbjainkat elvitték más, gazdagabb egyesületek, így jelentősen apadni fog a MESZ-től kapott műhelytámogatásunk. Már az is fontos eredmény, hogy a szövetségi hajók egyelőre nálunk maradhatnak. Természetesen próbálkozunk, de egyelőre mindenki kivár új szponzori elköteleződések kapcsán, de egyszer csak-csak jobbra fordul a helyzet.
– A taglétszám vonatkozásában mi lehet a reális cél, és mi lehet a plafon?
– Most nyolcvanöt fő a taglétszámunk, az edzőkkel egyeztetve abban gondolkozunk, hogy 120 főt elbírnánk, ez cél is, ami a lazább kötődésű tagokkal együtt persze ennél
több is lehet.
– Infrastrukturális-, eszközfejlesztési vágyakról is hallhatnánk?
– Természetesen sok mindent el tudnánk itt képzelni, de egyelőre türelemmel kell lennünk, túl kell élnünk, tehát a fejlesztés majd egy második vagy harmadik kör lehet.
– A szakmai stáb talán az egyik legjobb az országban, amit az is mutat, hogy az utóbbi bő két, két és fél évtizedben a VVEC versenyzői rendre főszerepet játszanak a magyar evezés nem túl gyakori nemzetközi sikereiben. Ön mit gondol erről?
– Három edzőnk, Mácsik Miklós szak- és vezetőedző, Rapcsák Károly mesteredző, illetve Horváth Eszter edző mellett a gondnokunk és az irodavezetőnk alkotja a csapatot, és természetesen az elnökség tagjai. Jómagam az általam ismert magyar klubok közül itt látok olyan társaságot, ahol talán a legodaadóbb emberek tevékenykednek. Más klubban biztos nem vállaltam volna elnökséget, még a feleségem határozott biztatása ellenére sem.
– Úgy tudom, elnök úr is igyekszik sportolni, például van, hogy gyalog jön át ide, a csónakházba otthonról, Gödről.
– Elengedhetetlen fizikailag valahogyan karbantartani magát az embernek, én soha nem hagytam abba ezt, most is igyekszem megőrizni a kondimat, ez egészségügyi kérdés is, ebben az életkorban pedig különösen. Ami a kedvenc sportolási formákat illeti, igen, szívesen gyalogolok hosszabb távokon is, aztán biciklizek, teniszezek, de nagyon szeretek biliárdozni is, az is jólesően el tudja fárasztani az embert, főleg ha sokat kell hajolgatni az asztalról kipattanó golyók után.
* Budapesti Egyetemi Atlétikai Club
** Műegyetemi Atlétikai és Football Club