Amit itt leírok, annak egy része nem bizonyítható. Nincsenek lehallgatási jegyzőkönyvek, nincs titkosszolgálati megfigyelés, nincsen bizonyító erejű videofelvétel. Mindez tehát akár fikció is lehet(ne). Vannak ugyanis magánbeszélgetések, csendben elmondott szavak, összekötött pontok. De ne szaladjunk ennyire előre!
Ellenzéki körökben óriási népszerűségre tettek szert a látszólag önmagukért kiálló pedagógusok. Akik akár polgári engedetlenségig viszik a saját ügyüket, ha kell. Ezen tüntetések mellett sorra állnak ki ellenzéki politikusok. Nem kivétel ez alól Matkovich Ilona, Vác polgármestere sem, aki nem győzi hangsúlyozni, hogy most már tényleg elég a kormányzati elnyomásból, a megalázóan alacsony pedagógusbérekből, és hogy hesteg őapedagógusokkalvan.
Ez eddig oké. Most jön az a rész, ami nem bizonyítható, így hát alighanem meg sem történt. Beszélgetünk. „Jól ismerjük egymást” körökben. Pedagógusok egyébként. Látom, hogy egyikünk nagyon mesélne valamit, de úgy tűnik, nem mondja. Rákérdezek.
„Gyere” – int, hát elköszönünk.
„Megkerestek” – néz rám jelentőségteljesen.
„Kik?” – kérdezem, hiszen tényleg nem tudom, mit akar mondani.
„A tüntetésekkel kapcsolatosan”.
„És?”
„Azt akarják, hogy vegyek részt benne”
„És mit válaszoltál?”
„Azt, hogy nem őrültem meg. Nem fogok szembe menni azokkal, akikkel együtt dolgozom húsz éve. Egyébként is, én nem hiszem, hogy ez egy jó út volna. Pont most, pont így, pont ezekkel az alakokkal. Mondtam, hogy nem csinálom.”
„Erre ők?”
„Nem mondtak semmit. Elköszöntek, elmentek. Aztán másnap kaptam egy sms-t, hogy csak nehogy megbánjam.”
És akkor most kössük össze a pontokat. Ezek a tények viszont nagyon is valóságosak.
2013. november 21-én kezdődött Kijevben egy tüntetéssorozat, ami aztán a Majdan téri vérengzésbe torkollott. Az ok névlegesen annyi volt, hogy Viktor Janukovics ukrán elnök hosszas előkészítő tárgyalások után végül mégsem írta alá a társult tagsági megállapodást az Európai Unióval. Ekkor spontán tüntetések kezdődtek, de csak szerény számú részt vevővel, békés módon.
Aztán elkezdtek szárnyra kelni a pletykák, hogy a tüntetések mögött Janukovics belső ellenzéke áll. Három nap múlva a tüntetésekre rátelepedtek az ellenzéki pártok, és megjelentek az első provokátorok. Aztán november 30–án szétverték a tüntetést. Azonosítószám nélküli „rendfenntartó erők”.
Nem volt kecmec, válogatás nélkül ütöttek mindenkit. Persze a nyugati hírcsatornák kamerái előtt. Azonnal világgá kürtölve, hogy az oroszbarát hatalom erőszakot alkalmaz. December 1-én több százezres tüntetés kezdődött Kijevben. A tüntetők elfoglalták az önkormányzat épületét, és színpadot állítottak fel a Majdan téren, miközben a tömeg erőszakos része elkezdte ostromolni az Elnöki Adminisztráció épületét. Ezekről később kiderült, hogy a Jobb Szektor nevű radikális szervezet tagjai voltak, akik az ellenzéki pártok tudtával és beleegyezésével rohamoztak. Innentől váltak visszafordíthatatlanná az események, amelyek aztán a Majdan téri vérengzésbe torkolltak 2014. február 20-án.
Mark Twain szerint a történelem nem ismétli önmagát, de rímel. Én ott voltam 2006. szeptember 18-án a Magyar Televízió épületében. Ott voltam, mert dolgoztam, dokumentumfilmet vágtam az MTV alkalmazottjaként. Láttam mindent. Átéltem, hogy úgy menekítettek ki bennünket a Nádor utcai hátsó kijáraton. Igen. A Szabadság tér szerencsére nem lett Majdan. 2006. október 23-án szabadnapos voltam. Így az azonosítószám nélküli verőlegények ténykedéséről csak a kollégák beszámolói alapján tudom, amit tudok.
És most látom a pedagógus tüntetéseket. Nem mondom én, hogy nem jogosak a követelések. Jogosak. De legalább a tanároknak, ha másnak nem is, talán össze kéne tudni kötni a pontokat.
Mert azok bizony rímelnek.
MJP