A 2006-os eseményeket felelevenítő, nagy port kavaró film végre megérkezett városunkba. Természetesen senki nem várta, hogy a helyi önkormányzat bármiféle segítséget nyújt az előadás megvalósításában, hiszen az ő vezetőjükről, az ő brancsukról szól a történet. Nem hazudtolták meg magukat, a szájzár-törvény még mindig életben van, megakadályozni nem tudták ugyan, de gáncsot vetni azért megpróbáltak. Így eshetett meg, hogy filmszínház-terem helyett jóval kényelmetlenebb körülmények között kellett megtekintenünk az alkotást.
Nekem ugyan nagy problémát nem okozott a konform hiánya – ellentétben az idősebbekkel, de ezzel a lépésükkel Matkovichék csak hitelesítették az Elk*rtuk mondanivalóját; igen ezek még mindig ugyanazok.
Persze nem mindenki, hiszen 15 évvel ezelőtt Fehér Zsolt, a jobbikos képviselő mellettem süvöltötte vigyorogva és izgatottan a „Gyurcsány takarodj-ot” Budapest utcáin, érdekes és sokatmondó, mondhatni jellemábrázoló az azóta beállt fordulat.
Az országosan bevetett stratégia – a tiltakozás, a felhajtás, a háborgás, a bevetett trollhadsereg az interneten, a kutyahűségű média láncszaggatása – magától értetődően visszaütött. A bolsevik már csak ilyen: sosem tanul és ahelyett, hogy hagyták volna a film viharfelhőjét csendben elvonulni a fejük felett, inkább nagy ésszel lábast csörömpöltetve, harangzúgatva, ökölrázva szolgáltattak reklámot. Ezt is köszönjük, sokan nem ültek volna be a moziba, ha nem kelti fel az érdeklődésüket a sápítozás. De lássuk, mi is az, ami olyan érzékenyen érintette a hisztérikus ellenzéket…
Réka feltörekvő asszisztens az ország legnagyobb piac-, és közvélemény-kutató cégénél, párja pedig Nándi, aki szintén a kitörésre vágyik, mint újságíró, mindketten erős ambícióval megáldott, modern fiatalok. Egy pillanatra felcsillan a lehetőség: a lány váratlanul egy sürgős megbízást kap Endrétől, a főnökétől, az éjszaka közepén kell összerántania egy stábot – ám innentől kezdve kiesik a kosárból, titkolózás falaiba ütközik, amely csak növeli kíváncsiságát.
Szerencsétlenségére barátjával – aki az MTV-nél gyakornok – belecsöppennek a székház ostromába, ahol szem- és fültanúivá válnak a kaotikus történéseknek és döbbenten ébrednek rá: az épületet védő rendőröket szándékosan hagyták magukra a környező utcában állomásozó társaik, felsőbb parancsra. A kettőjük által birtokolt tudással hamar összekötik a szálakat és ráébrednek, milyen piszkos játszma folyik a háttérben. Nándi nem nyugszik, bizonyítékokat akar szerezni, miközben Rékát figyelmezteti Endre: vékony jégen jár, jobb lenne, ha azonnal leállítaná szaglászó kedvesét.
De a lavina már megindult, találnak egy becsületes zsarut, aki bizonyító erejű hangfelvételekkel igazolja, miszerint valóban tervezetten – akár áldozatok árán is – hagyták magukra a rendőröket, szilárdítva a narratívát, hogy minden demonstráció csak a fasiszta és szélsőjobbos csőcselék rendbontása.
A felsőbb körök ezt már nem hagyhatják, megindul a túl messzire merészkedő páros levadászása – miközben Budapesten elszabadul a pokol és a felhergelt rendfenntartók parancsra rontanak vérgőzös dühvel a tüntetőkre.
A film kategóriája politikai thriller és ennek valóban megfelelt. Néhányan csalódottan vették tudomásul, hogy a beharangozott nagyjátékfilm valóban egy nagyjátékfilm. Homályosan én is mást vártam, de a sztori sodrása szépen magával vitt, majd ráébresztett, hogy ez a koncepció mennyivel érdekesebb és figyelemfelkeltőbb azon nézők körében, akik valóban mozit akarnak, nem pedig egy dokumentumfilmet Gyurcsányról, aki ördögszarvakkal a fején rugdossa a földön fekvő demonstrálókat.
Ez a formátum lehetővé teszi, hogy lépésről-lépésre fedezzük fel hőseink szemén keresztül miféle cinikus és rideg machiavellizmussal sikerült nyeregben maradnia az országot megrázó botrány és annak következményei ellenére Gyurcsánynak és körének.
Magától értetődően a forgatókönyv megtörtént eseményekre alapuló fikció – ám az eddig előkerült bizonyítékok, tanúk, összerakott mozaikdarabok alapján nagy valószínűséggel így történhetett. Különös érzés volt filmvásznon látni az általunk átélt időszakot – hiszen közhely, de mindenki emlékszik, mit is csinált éppen, amikor nyilvánosságra került Gyurcsány önleleplező beszéde, nekünk pedig, akik az azt követő demonstrációkban is részt vettünk, még érdekesebb a felvázolt háttér.
Sokat olvashattunk, láthattunk minderről, de így, egy marokba sűrítve, a mozi kereteibe foglalva, el kell ismernem, nagyszerűen működik.
A karakterábrázolások meglepően jól sikerültek, gondolok itt főleg Rékára, aki néha kimondottan bizonytalan és megalkuvó, központi alak. Vele ellentétbe állíthatnám a túlamerikanizáltra sikeredett nyomozót, akinek profilja kimerül az állandó dohányzásban. De említhetném a rohamrendőrök parancsnokának a beszédét, amely túl filmszerű volt és irreális – így senki nem szónokol a való életben.
A hollywoodi megoldások azonban nem minden esetben tekinthetők hibáknak, mert emészthetővé tették a nehéz témát, érdekfeszítővé és élvezhetővé – ráadásul magyar ízekkel megfűszerezve. Amikor Rékát és testvérét elsodorja a rendőrattak, az döbbenetes erővel üt át a vásznon. A rendezés és operatőri munka világszintű, a Budapestről készült vágóképek pedig gyönyörűek. A sztori tempója néha belassul, ám ennek ellenére végig leköti a nézőt és kimondottan kíváncsi az ember a végkifejletre – annak ellenére, hogy ismeri a történetet a valóságból, mi és hogyan alakult.
Valahol mást vártam – mégsem csalódtam. Ebben a minőségben, ezen a színvonalon sok-sok feldolgozatlan téma várja még az adaptációt, akár a közelmúltból is.
Formabontó, hiszen végre nem szirupos, gagyi, romantikus komédia és kimondottan izgalmas, mondanivalóval, tanulsággal és karakterfejlődéssel is rendelkezik – minden elismerésem az alkotóknak.
Ha ez a 2 óra így le tudott kötni, miközben faszéken ültem, félig meghajolva, hogy a mögöttem ülő is lásson – az már nagy szó. Ajánlom megnézésre – még olyanoknak is, akiknek kognitív disszonanciát okoz akkori és mostani énjükkel.
