Nincs szép meghalás, csak talán megadathat egy hitelesen megélt élet után a szép halál kegyelme. A Nagyoknak, a Szenteknek, az Igazaknak végül valahogy aztán mindig eljő ez a hiteles halál egy valódi és következetes élet jutalmaként. Erdélyben azt mondják, hogy a fák állva halnak meg! Ákosnak egy villámcsapás-szerűen eljövő meghalás nyomán aztán megadatott mégis egy nemes, az eddigi életéhez valóban méltó halál kegyelme. Szombaton a trianoni emléknapra, nemzeti gyászunk zebegényi megemlékezésére igyekezve szakadt meg éppen az a szíve, amely mindezidáig csak a családjáért valamint a nemzetéért dobogott.
Méltatlanul korán, ereje teljében, tán pont az eljövendő dolgai közepette, elvégezetlenül érte az elmúlás, mégis egyféle kifürkészhetetlen titokként, egy talán további méltatlan élettől megkímélten, azonban közössége, barátai, tisztelői számára üzenetértékűen érte e gyors végzet.
Szalay Ákos igazán ritkán posztolt a maga közösségi oldalán, inkább mindig csak az általa életre hívott közösségek oldalain csalogatott mindannyiunkat az általa fontosnak tartott ügyekre. Ezért most nagyon nehéz nem üzenetértékűnek vélni a halála előtt pár órával megosztott utolsó gondolatát, amelyet valamikor 2016. június 5-én kitett Albert Schweitzer, teológus, lelkész, filozófus, orgonaművész, tanár, orvostól származó idézetet megismételve találta fontosnak – nyilván nem ismerve a saját sorsát – átadni számunkra:
„Olyan fiatal vagy mint a reményeid, olyan öreg, mint a kétségeid. Olyan fiatal vagy mint az önbizalmad, olyan öreg mint a félelmed. Fiatal, mint a hited, öreg, mint a csüggedésed. Fiatal vagy, amíg befogadod a szépség, az öröm, a merészség, a nagyság, az ember, a föld, a végtelenség hírnökeit. Csak akkor öregszel meg, ha már nem szárnyalsz és hagyod, hogy a pesszimizmus és cinizmus megeméssze a szívedet.”
Olyan nagy veszteség érte Vácot, amelyet most még igazán felmérni sem tudunk. Egy városunk múltját szakértelemmel megóvó, szelíd lelkű keresztény testvérünk, barátunk, emberi példánk távozott…
Isten nyugosztaljon, Ákos!
