Tavaly számos írással megemlékeztünk a rendszerváltoztatásról, hiszen kerek, harminc éves évfordulója volt. Sajnos ennek a mai, modern demokráciánknak a születése még messze nem feldolgozott, még az elnevezésben sincs konszenzus, hiszen egyesek rendszerváltásnak, mások változtatásnak, Wittner Mária gengszterváltásnak hívja, de Németh Miklós, az utolsó kommunista miniszterelnök egy központi bizottsági ülésen megvallotta, hogy azért kell a modellváltás, hogy ne legyen rendszerváltás. Ennek az iszonyú nehéz küzdelemnek élharcosa volt Für Lajos, aki, ha megélte volna, nemrég töltötte volna be a kilencvenedik születésnapját. Ezt nem feledve egy emlékkönyv jelent meg a minap a tiszteletére, Önarckép címmel. A kötet képei között számos váci vonatkozású is megtalálható.
Nagy ára volt a békés átmenetnek, hiszen az Impexeken keresztül, a vadprivatizációval megtarthatták a kommunisták a hatalmukat, a kapcsolati és a valódi tőkével, a médiumok megtartásával még most is számos területen óriási a befolyásuk.
Kevés szó esett a tavalyi évben azokról a politikusokról, akiknek a szerepvállalása nélkül ez a változás nem jöhetett volna létre. Nem csak azért kell rájuk emlékezni, mert történelmi szerepük volt, hanem azért is, mert olyan minőséget képviselt közülük jónéhány, melyet a mai, fiatal politikus generáció nem árt, ha megismer, sőt tanítani kellene a fiataloknak. Ők nem karrierből, nem anyagi haszonlesésből vállalták a feladatot, hiszen még a kommunista diktatúra idején elég nagy kockázattal járt Monoron, Lakitelken jelen lenni, Erdélyért, a falurombolás ellen tüntetni, az akkori hatalommal szemben fellépni. Aztán vállalták azt, hogy iszonyatos árral szemben nemzeti, keresztény értékek mentén újjáépítsenek egy végletekig eladósított, kifosztott, reményvesztett országot.
„…Különösen erősen kötődöm ahhoz a néphez, amelynek tagja vagyok – a magyarsághoz. Nemcsak az országon belüli magyarsághoz, hanem a határokon túli kisebbségi magyarokhoz is.(…) Nagyon kötődöm a hagyományainkhoz, történelmünkhöz, a múlthoz, a múlt értékeihez.(…) Becsülöm az egyházamat, mert ebben a szellemben, így neveltek. Gyerekkorom világa olyan parasztvilág volt, amelyikben a református egyház hagyományai, szabályai, normái a család mindennapi életébe beépültek. Tartást adott, a mindennapok természetes tartozéka volt ez. Ezeket az értékeket az európai nemzetek teremtették meg. Így rajtuk keresztül Európához kötődöm. (…) Ezeket az értékeket követem ma is, amennyire lehet, a munkámban is megpróbálom őket érvényesíteni.”
Ars poeticája egyértelmű: először magyar, Kárpát-medencei magyar és csak azután európai, hite, vallása, egyházhoz kötődése meghatározó az életében. Egyházasrádócon, ebben a pici Vas megyei falu paraszti világában nevelkedett, hozta magával a tiszta, logikus gondolkodást, az ellentmondást nem tűrő, problémamegoldó képességet, az elvhűséget, a kitartást, a dolgok jobbítani akarását.
Iskoláit Egyházasrádócon kezdte, ahol hat osztályra jutott egy tanító, majd a csurgói gimnáziumban érettségizett, mely évek szintén olyan nyomot hagytak lelkében, amely meghatározó lesz az életében. 1949-ben érettségizett, azonnal, mint paraszt gyermeket felvették a debreceni egyetem tanár szakára, de Szabó István egyetemi tanár maga mellé vette tanársegédnek azonnal az egyetem elvégzése után, 1955-öt írtak akkor.
1956. október 23-án három órával korábban kezdődtek a forradalom eseményei a kálvinista Rómában, mint Pesten. A Debreceni Forradalmi Bizottmány titkári feladatait látta el, november 3-a után letartóztatás, majd menekülés Ausztrián át Franciaországba, majd még 1957-ben haza, hisz haldokló édesapjától búcsút akart venni. Kemény évek következtek, mert az egyetemre nem mehetett vissza, csak könyvtáros lehetett, majd általános iskolában taníthatott, de ezt is kegyelemként élte meg, hiszen sokkal kevesebbért akasztottak, nem is keveseket (dr. Brusznyai Árpád). 1978-ig múzeumban kutathatott, majd a nyíregyházi főiskolán, később Egerben, 1987-ben az ELTE docense, 1990-ben egyetemi tanára lett. Hatvan évesen került kutató tudósként abba a pozícióba, melyet megérdemelt volna sokkal korábban, ha nem lettek volna ‘56-os „bűnei”. A rendszerváltoztatás évében vagyunk!
1987 – Lakitelek „az elszántság, az önmérséklet és a lelki töltekezés nagy alkalma volt. Évtizedek óta az első. Talán ötvenhat óta először: a szabadság pillanata.” (Bíró Zoltán)
Természetes, hogy a Lakitelki Nyilatkozat megfogalmazói között van, MDF alapító, 1989-ben az MDF köztársasági elnökjelöltje. Elkezdődött a politikai pályafutása. „Két nagy élménye volt az életemnek. Az egyik, a legnagyobb, az 1956 volt. Csoda. Magyar történelmi tünemény. A másik a Magyar Demokrata Fórum volt. Az életemet jelentette, ezt a kései életemet. Hiszen előtte évtizedeken át készült rá az ember. Nem tudta, hogy lesz. Nem tudta, hogy az lesz. De akarta, szerette volna.(…)”
1990, MDF győzelem, megalakul az Antall kormány, hadügyminisztere Für Lajos. „Akaratom ellenére lettem honvédelmi miniszter” – írja önéletírásában. Ide „higgadtabb, nyugodtabb, a politikához valamelyest értő emberre van szükség” – mondták Antallék, hiszen még a szovjet csapatok hazánkban állomásoztak, még élt a Varsói Szerződés. Két nevezetes nap még az életében, ’91 februárjában aláírta a Varsói Szerződés megszűnéséről szóló dokumentumot, majd “91. június 30-án este ő jelentette be a televízió esti híradójában: „Tisztelettel és fölemelt fővel jelentem a nemzetnek: ma délután három órakor Silov altábornagy úr személyében elhagyta az utolsó szovjet katona is Magyarország földjét. Szabad az ország!”
A 94-es választások óriási csalódást okoztak azoknak, akik a rendszerváltoztatástól oly sokat reméltek, így a politikától visszavonult, nagymarosi otthonában késő estig égett a villany dolgozószobájában, ahol élete végéig legnagyobb szenvedélyének élt, a magyar agrárium és parasztság elmúlt évszázadainak felkutatásában szerzett elévülhetetlen érdemeket.
Fáradhatatlan szószólója volt a Kárpát-medencei magyarságnak, elég végig tekinteni a publikációinak a listáját.
A kiállításmegnyitó képeit Somorjai Gábor készítette.
