Apai örökség a fotózás iránti szenvedélye Gerengay Gusztávnak, a váci Tourinform iroda „welovevác” című fotópályázata győztesének a profi kategóriában.
– Mi fán terem a fotós? – kérdeztük a pályázatnyertest.
– Jó kérdés. Ha ironikus akarok lenni, akkor azt mondom, minden fán. Ha komolyra fordítjuk a szót, akkor azt kell mondanunk: nem, nem minden fán terem, jó fotós meg pláne.
Az ember mindig is vonzódott a vizuális világ megörökítéséhez, a képzelet megformálásához, megjelenítéséhez. Ezt tehette a barlangrajzoktól kezdve a faragásokon, a szobrászaton, a festészeten át a jelenleg is folyamatos fejlődésben lévő digitális képrögzítési technikáig. Az egyén által képzelt világot nem minden embernek sikerül megértetni másokkal és itt válhatnak külön utakra a szemléletek.
– Hogy kezdődött ez a történet az ön esetében?
– Számomra a fotózás gyerekkoromban kezdődött, édesapámmal sokat jártuk a várost, a természetet. Érdekelt minden kis lehulló levél, fán mászó bogár. Persze akkoriban a fotózás nem volt olcsó mulatság, plusz azt a „nagy” fotóstáskát sem bírtam volna még el, ezért inkább csak apu fényképezett, én pedig figyeltem. Figyeltem, ahogyan a sötétkamrában a papírra varázsolta a képeket, amit a délelőtti séta során örökítettünk meg. Aztán megkaptam ajándékba az első kis fénycsapdám, egy Beirette típusú fényképezőgépet, ezzel már önállóan tudtam fényképezni, a masina a mai napig megvan. Később, ahogy a pénztárcám engedte, az analóg tükrös gépek irányába mentem és természetesen a technika előrehaladtával hozzám is elért a digitális fényképezés. A mai korszerű gépekkel szinte már nincs lehetetlen képrögzítés tekintetében.
– Melyek a legkedvesebb témái?
– A természetfotózás vonz leginkább, de nyitott vagyok a tágabb világra, kedvelem a városi témákat, az absztrakt, a makro jellegű fényképezést is.
– A profi kategóriában nyert a pályázaton, így adódik a kérdés, mit gondol a profizmusról a fotózás terén.
– Fotózni lehet kedvtelésből, manapság mindenkinek adott a lehetőség, amit általában a mobiltelefon kamerájával készült, a világhálóra naponta feltöltött milliónyi kép is jelez. Alapértelmezésben a profi fényképész tevékenységét hivatásszerűen végzi, anyagi támogatásért cserébe. Tágabb értelemben a profi jelzővel illetett fotós, jelentős befektetett munka ellenére sem tekinti hivatásának a fotográfiát. Ha kicsit belemélyedünk, akkor látnunk kell, hogy nem minden profiból lesz jó fotós, mint ahogy nem minden amatőr marad meg a turistafotók, a dokumentálás szintjén. Ahogy a természet, vagy embertársaink felé, úgy a fotózáshoz is alázattal illendő közelíteni. Habár a helyi Tourinform iroda pályázatán ebbe a kategóriába kerültem, nem sorolom magam profi fotósnak, a civil életben nem ez a megélhetési formám. Hivatalos és tisztességes szakmám villanyszerelő, melyet egyéni vállalkozóként gyakorlok, de sok egyéb tevékenység is érdekel. Az élet más munka- és feladatkörökbe is elsodort, melyekben azóta is szívesen mozgok. Mondhatjuk, mindenevő vagyok, akárcsak a fényképezésben. Saját örömömre fotózok, de talán már túl vagyok azon, hogy csak látványok dokumentálásának tekintsem fotós munkáimat.
– Sok fotót megoszt a közösségi felületeken. Milyen zsinórmérce alapján válogatja meg, hogy mit tesz közzé?
– Nem publikálok feltétlenül mindent, nekem is vannak képeim, amelyek nem sikerültek az elképzelésemnek megfelelően, de lehetőség szerint javítom, újragondolom, ha mód van rá, visszatérek a témához egy jobb napszakban. Ezekből szelektálok és azt osztom meg, amit igazán elfogadhatónak találok. Próbálok olvasni a közönség reakcióiból és megfogadni az építő jellegű kritikát.
A tél ölelésében
– Kiket tart a mestereinek az édesapja mellett?
– Sokat tanultam a városunkban működő két fotóklubban, melyeknek a mai napig tagja vagyok. A patinás Dunakanyar Fotóklubot – melynek édesapám is tagja volt – hat évtizeden át irányította Kocsis Iván, sajnos ő a múlt évben itt hagyott bennünket. A Forte Fotóklub Vác elnöke Cservenák Péter, aki időt és energiát nem kímélve megalakulása óta, immár hét éve irányítja a közösség tevékenységét. A klubon belül sok ismeretségre, barátra tettem szert és alakult egy szűkebb csoport, akikkel rendszeresen szervezünk országjáró utakat, de elmentünk együtt például a plitvicei tavakhoz is, ennek a kalandnak a képeiből egy kiállításra való anyag kerekedett, amit csoportos kiállítás keretein belül mutattunk be. Klubon belül is sok csoportos kiállításon volt szerencsém részt venni, vittük már kiállítási képeinket Vác testvérvárosába, a csehországi Ortokovicébe is. Tagja voltam a Magyar Fotóművészek Világszövetségének, ennek égisze alatt az én egyik képemet is beválogatták egy vándorkiállításra. A budapesti kézműves szakképző iskola kiállítására is került be fényképem. Önálló kiállításaim Vácott a művelődési központban, a Margaréta kávéházban, a Lyra könyvesboltban, Dunakeszin az alapfokú művészeti iskolában voltak. Többször jelent meg munkám a Váci Hírnökben, a Váci Polgárban, a Váci Naplóban.
– Milyen tervei vannak rövidebb- és hosszabb távon?
– Folyamatosan járok fotózni, de ami a klubéletet, a kiállításokat illeti, a pandémia beszűkítette a lehetőségeket. Bízom benne, hogy mielőbb véget ér ez a válságos helyzet. Ezt kívánom mindannyiunknak így, az új év elején.
Ribáry Zoltán