Immár 11. esztendeje Árpád-házi Szent Erzsébet napján a Duna-parti Erzsébet szobornál adják át a Szent Erzsébet Rózsája Díjat. Idén is hírt adtunk e jeles eseményről. A legutóbbi ünnepi díjátadó alkalmából ezúttal szeretnénk még megvillantani pár képet e szobor alkotójáról is azoknak, akik életükben nem ismerték Seregi György iparművész-kovácsmestert. E mindig hallgatag, mély érzésű, nemzeti szívű alkotónak számos munkája gazdagítja városunkat, közülük csak egy ez az Erzsébet-szobor.
A Seregi György keze munkáját dicsérő könyvtári cégér alatt lépünk be a könyvek váci szentélyébe, ő restaurálta a Fehérek templomának főbejárati kapuját, a fegyház előtt található megrendítő erejű 56-os emlékmű is az ő műhelyében született, „a váci kálvária kovácsoltvas kapuja keresztet formázva tekint az alatta elnyúló városra, a fény feszület formájában töri át a kapu monumentális szerkezetét” – fogalmazta meg e munkája kapcsán egyik méltatója, Constantinovits Milán.
Seregi György munkái országszerte láthatóak, de művészete és élete szorosan a Dunakanyarhoz kötődött. Nagymaroson rendezte be műhelyét, számos alkotása áll még Vácon kívül, Szob, Nagymaros, Kismaros közterein, házfalain.
Seregi György 1953-ban született Budapesten, tanulmányait az Eötvös Lóránd Acélszerkezeti Technikumban és a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola ötvös szakán végezte. Mestere Lehoczky János kovács iparművész volt, később pedig a bécsi Művészakadémia kovács tanszékén Walfrid Huber professzortól tanult. 1978-ban műhelyt alapított Nagymaroson, ott alkotta meg később az ország minden szegletébe elkerült köztéri alkotásait.
Seregi György halálakor Tharan-Trieb Marianne, még a művész életében készült kis portréját közölte a Vasárnap.hu, most onnan idézzük fel emlékét, alakját, hogy a Duna-parti szobor alkotóját személyes közelségbe hozhassuk azoknak, akik majd egy sétájuk során találkoznak az Erzsébet-szobrával. E munkájára talán a legtalálóbb Constantinovits Milán Seregiről való megállapítása:
„Az anyag szerelmese volt, kezében a fém életre kelt, és az asszociációk mentén karcsú formákba szelídült.”
***
Nagymaroson élt egy csendes ember, csak a Dézsma utcában lehetett hallani a kopogását. Munkáival több helyen is találkozunk, szemünknek öröm, és az alkotó talán eszünkbe sem jut.
A marosi Duna partján áll az Életfa, ami éppen úgy felidézi a Csodaszarvas agancsát, mint a leszálló madár mozdulatát, de leginkább egy széllel, árral küzdő fa szimbóluma. Hagyományunk életfája az élet három szintjét köti össze; itt, a Duna partján a mi életünk, a küzdelem jelképe: mert többször elöntötte az árvíz, de az Életfa eddig dacolt a vízárral – és az emberi mulasztásokkal. Aztán a madár is leszállt Turul képében az Országzászlóra, de előtte még egy szép kutat kapott Nagymaros a templom előtti téren.
Seregi György műhelyét egy félig összedőlt présházból alakította ki. Nem egy skanzenbe való romantikus kovácsműhelyt épített belőle a hosszú évek során. Műterem ez, ahová elvonulhatott, és az ajtó becsukásával a felgyorsult világot – globalizációt kizárhatta. Belemélyedhetett gondolataiba, saját világába – a szobrai világába. Kemény, nehéz, egészségromboló, önpusztító munkával építette alkotásait, bízva, hogy azok a mai silány termékeket is túlélhetik.
A kovács iparművész a több száz éves kovácstechnika hagyományait folytatta, mert ebben találta meg azt az emberközeli kifejezésmódot, amit ars poeticajának mondhatunk: a művészet akkor hiteles, ha a legmélyén emberi tartalmakat szólaltat meg. Alkotásai között szerepel Krisztusfej, a magyar őshagyomány Turulja, az 56-os emlékmű a váci börtön oldalán, az élet kifinomult igényeit kielégítő ékszerek és ékszeres ládák, valamint az épületek mindennapi fontos kiegészítői, rácsok és kapuk, bizonyítva, hogy a gyakorlati célokat szolgáló épületelemeket is lehet harmóniával és egyedi szépséggel megtölteni, megint csak a hagyományok szellemében.
Bár Seregi György technikája hagyományos, anyagában szívesen használta a „modern”, rozsdamentes acélt. A váci 56-os emlékművében a kettő ötvözete jelképi tartalommal bír: a rozsdás elkorhadt fa-motívum, benne a negatív Krisztus-lenyomattal, amikor a lélek már elhagyta a testet, ahogy Márai mondta: „Mért nem pusztult ki, ahogy kérték? Mért nem várta csendben a végét?” a forrása, táptalaja a tükörfényesre csiszolt új hajtásnak rozsdamentes acélból, „Angyal, vidd meg a hírt az égből, Mindig új élet lesz a vérből”.
***
A VácOnline felelős szerkesztőjének, e sorok írójának személyes vallomása az alábbi írás, mely tanúskodik arról, hogy milyen kifejező erő van egy-egy Seregi alkotásban.
Benevolenti Lectori Salutem – Üdvözlet a Jóakaratú Olvasónak!