Harminc esztendővel ezelőtt újra szabad választásokon állíthattak vezetőket a települések élére a választópolgárok. Hazánk és városunk életében egyaránt nagyon komoly fordulatot jelentett az egypártrendszer, a kádári diktatúra helyébe lépő többpártrendszeri alapon szerveződött demokratikus helyhatósági választás. Színes és érdekes összetételű volt az első képviselő-testület, amely az akkori szabályozás szerint maga dönthetett a polgármesteréről, aki Vácott a huszonhét tagú képviselő-testület bizalmából Bartos Ferenc lett. E „hőskorszak” képviselőivel indított interjú-sorozatunk első szereplője maga a város rendszerváltás utáni első polgármestere, Bartos Ferenc.
– Történelmi időszakban vette át a városvezetői szerepet a helyi rendszerváltó képviselő-testület választása nyomán. Mi indította arra, hogy közéleti szerepet vállaljon? – kérdeztük Bartos Ferencet.
– Valahogy belecsöppentem a helyzetbe. Alapvetően azt volt az oka a közélet, a politika felé fordulásomnak, hogy Budapestre jártam dolgozni s a vonaton egy nagyon jó társasággal utaztunk együtt reggelente. Ennek a társaságnak volt egy olyan időszaka, amikor olykor csöndre intettük egymást, mivel egy bizonyos államvédelmi tiszt is a kupéban volt, akinek tudtunk a ténykedéséről. Aztán eljött az az idő, amikor már nem csitítottuk egymást, hanem épp ellenkezőleg, inkább direkt hangosabban beszéltünk, hadd hallja ez a kívülálló útitárs is a véleményünket. Tehát már provokálni mertük ezt az elvtársat, nem szeretném megemlíteni a nevét. Nos, egy ilyen vonatozás alkalmával Somorjai Gábor barátom felvetette, hogy ugyan látogassunk már el az Arany János utcában a KDNP székházába. Én is kíváncsi voltam, és mivel közel dolgoztunk mindketten, tíz órára megbeszéltük a találkozót és valóban elmentünk a kereszténydemokrata pártközpontba. Ahogy odaértünk, mindjárt egy minisztériumi ismerős kollégába botlottam, Gáspár Miklósba, aki később országgyűlési képviselő lett. Tulajdonképpen fél órán belül a párt teljes, akkori vezérkarával megismerkedtünk és ők biztattak minket, hogy hívjunk életre Vácott is helyi szervezetet, hiszen püspökváros és nincs helyi országgyűlési képviselő-jelölt. Ódzkodtunk, mondván, hogy nem ezért jöttünk, csak szerettünk volna első kézből megtudni információkat a küldetésükről, terveikről, elveikről, ráadásul hozzátehettük ellenvetésként, hogy az MDF nevében Katona Tamás már leadta a kopogtatócédulákat. Aztán visszamentünk a munkahelyünkre és engem még aznap felhívott a Pest megyei szervező azzal, hogy hallott a látogatásunkról, azóta egy kicsit érdeklődtek utánam helyben, és azt szűrték le, hogy nem cseng rosszul a nevem, tudják, hogy régi váci család vagyunk és azt szeretnék, ha mégis elvállalnám a színeikben a jelöltséget. Vonakodtam, mert kételkedtem, van-e értelme a próbálkozásnak, de azért kértem két nap gondolkodási időt. Ezalatt sokakat megkérdeztem a városban, hogy vélekednek erről az esetleges indulásról, természetesen egyházi vonalon is. Mivel sok biztatást kaptam, így végül rábólintottam a felkérésre. Az volt a legmeggyőzőbb, hogy kiosztottak bélyeggel ellátott kopogtatócédula gyűjtő borítékokat a misék után a templomok környékén, aztán már napközben hallottuk a feleségemmel, hogy folyamatosan kopog a levelesládánk, estére összegyűlt már több mint hatvan ajánlás. Valahogy azt éreztük: sokan várták, hogy végre egy váci is legyen az indulók között, mert a többiek nem helyiek voltak, egyikük sem. Úgyhogy végül nagyon rövid idő alatt összegyűlt a kellő mennyiségű kopogtatócédula, hát ezzel indult a politikai pályafutásom.
– A második körtől aztán visszalépett Katona Tamás javára, hogy a legjobban álló keresztény-nemzeti elkötelezettségű jelölt még nagyobb esélyt kapjon a mandátum megszerzésére.
– Az SZDSZ helyi tagjai kellően meg is orroltak rám emiatt, de az igazat megvallva, így sem bántam meg a döntésemet. Ugyanakkor megkeresett Mayer László, akit addig csupán futólag ismertem, és megkérdezte, nem folytatnánk-e tovább a pártépítést itt helyben. Megkérdeztem Inczédy János barátomat, ő pedig visszakérdezett, hogy hát igen, miért ne csinálhatnánk tovább, amit elkezdtünk. Elvállaltam egy alakuló ülésnek szánt gyűlés összehívását, amire a pártközpontból is hívtunk vezetőt előadást tartani és ekkor megalakult a helyi KDNP-szervezet. A tanácselnök, Bóth János velünk is felvette a kapcsolatot, kérte, hogy mi is delegáljunk megfigyelőt a testületi ülésekre. Ollé Mihályt kértük fel, és Misi bácsi egyszer egy ülés után felhívott azzal, hogy lehet, hogy nagy bajt csinált, mert amikor a városvezető megkérdezte, hogy nekünk ki a polgármester jelöltünk, ő azt mondta, hogy Bartos Ferenc, noha mi erről még nem határoztunk. Úgy voltam vele, hogy úgysincs sok esélyem, tehát veszteni valóm sincs, magyarán vállaltam a jelölést. Aztán elég jó kampányt csináltunk, Surján László, népjóléti miniszter is eljött egy nagyobb eseményünkre a meghívásomra, aztán még három államtitkár is segítette a népszerűsítésünket. Megítélésem szerint talán a mi kampányunk volt a legerősebb az összes rivális erő közül, ennek lett az eléggé meglepő végeredménye, hogy a miénk lett a legnagyobb létszámú frakció a huszonhét fős testületben. Tehát volt a KDNP és a Kisgazdapárt közös frakciója nyolc fővel, Dr. Inczédy János, Szarka Győző, Dr. Nagy Magdolna, Dr. Áfra Tamás, Laufer József, Mayer László, Csuka Tamásné és jómagam alkottuk. A második legnagyobb csoportot az SZDSZ adta, Bonifert Donáttal, Dr. Tomori Krisztinával, Dr. Kiss Nándorral, Patrik Nándorral, Rusvay Andrással, Kollár Ferenccel, Tóth-Zsiga Miklóssal a soraikban, illetve a később hozzájuk átcsábított Vincze Imrével kiegészülve. A Fidesznek három tagú frakciója volt: Ferjancsics László, Bíró György és Vízhányó Károly alkotta. Az MDF-nek eredetileg hat tagú volt a frakciója, de Vincze Imre átülésével maradt Moys Csaba, Dr. Técsy Miklós, Vácy Károly, Hajdú Sándor és Harmati Ferenc. Az MSZP részéről Lajtai István lett testületi tag. És volt papíron kettő, a valóságban egy független képviselő, Bóth János és Csereklye Károly személyében. Az alakuló testületi ülés előtt frakciónk meghívására tartottunk egy informális találkozót a piarista templomban, csaknem teljes létszámban, és így sokan együtt mentünk át a városházára Pázmándi atya áldásával. Itt volt egy érdekes momentum: Csereklye Károly, noha elsőként, amikor hívtuk, elég morózusan fogadott, a választáskor váratlanul mellém állt. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy ez végülis hogy történt: elmondta, hogy tetszett neki, hogy egyedüliként én nem győzködtem, hogy álljon mellénk, hanem csak hogy szeretnénk kulturáltan lebonyolítani az alakuló ülést, az indulást, a többi jelölt mind agitálta, hogy őt támogassa, mint egyedüli, valóban független képviselő. Az első körben Vincze Imrét javasolták polgármesternek az SZDSZ részéről, a Fidesz frakció pedig Philipp Frigyest, de senki nem kapta meg a kellő támogatást. A második kör előtt minden frakció elvonult egy-egy külön szobába, s a magunk kis röpgyűlésén felszólítottuk a társaságot, hogy aki esetleg mást támogatott, az távozzon. A következő körben aztán érvényesült a frakciófegyelem, így a testület megválasztott polgármesternek.
– Hogyan élte meg lelkileg a polgármesterré választását?
– Természetesen nagyon büszke voltam. Ez tartott három napig, egyrészt mert tudtam, hogy nem személy szerint nekem szól a megtiszteltetés, hanem az a nagy dolog, hogy újra polgármestere van a városnak és nem tanácselnöke. Többektől hallottam akkoriban, hogy olyan jól esik kimondani azt, hogy polgármester úr. Aztán az első munkanapon megtörtént az átadás-átvétel, most is kiemelem, hogy nagyon korrektül, tisztességesen, néhány helyszínen kint is voltunk Bóth Jánossal együtt. Két nappal később egy reggeli vonattal Pestre utaztam rendezni a munkaügyi dolgaimat, a közelemben ült két fiatalember és az egyikük megkérdezte a társát, hogy ki lett a polgármester. Kezdtem kihúzni magam, mire szó szerint ez hangzott el: „Nem tudom, de az biztos, hogy a leghülyébb.” Hát egy pillanat alatt összementem és rádöbbentem, hogy azt is meg kell szokni, hogy a politikusnak többet el kell viselnie, mint másoknak. Aztán már bele kellett rázódni a napi feladatokba, nem jutott energia azzal foglalkozni, hogyan is kaptam a nagy kihívást jelentő városvezetői feladatot.
– Érdemes felidézni, hogy a hivatalban nem volt boszorkányüldözés, nem cserélték le nagy számban a közszolgákat ejtőernyős barátokkal, ahogy az több, későbbi testület esetében viszont bizony így történt. Minek volt köszönhető ez a dicséretes visszafogottság, mértékletesség?
– Először hadd mondjak még egy gondolatot arról, hogy nekem személy szerint mi volt a tanulás első fázisa. Minden újonnan megválasztott, városi vezetőnek nagyon gyorsan meg kell tanulnia, hogyan kell kulturáltan betölteni a pozíciót, kerülve az arroganciát, tartózkodva mások kioktatásától, az ellenfelek lejáratásáról, gyűlöletkeltésről nem is beszélve. A kérdésre visszatérve, a hivatali átvilágítás kapcsán kezdeményeztem egy informális találkozót a képviselőtársaimmal azzal a céllal, hogy kizárólag szakmai alapon, a fórumainkon a lakosságtól kapott jelzések alapján beszéljük meg, vannak-e olyan hivatalnokok, akikről azt gondoljuk, hogy esetleg nem kellene a városházán dolgozniuk. Végül a közös megegyezés alapján két osztályvezetőtől váltunk meg mindösszesen. Ezzel ezt a kérdést rövidre is zártuk, később mindenféle furkálódásnak élből elejét vettem.
– Hogyan jellemezné a helyi rendszerváltó testületet?
– Ez egy nagyszerű összetételű testület volt, mondhatom, hogy szinte kivétel nélkül igazán konstruktívan állt mindenki a képviselői munkához. Nem volt jellemző a megélhetési politizálás, legalábbis nagyságrendekkel kisebb arányban ültek a sorainkban ilyen döntéshozók, mint később. Ebben a testületben nyolc olyan tag volt, akinek doktori fokozata volt, köztük öt orvos, a huszonhétből huszonnégyünknek felsőfokú végzettségünk volt, a túlnyomó többség az egzisztenciája rovására vett részt a testületi munkában, nemhogy abból akart volna megélni. Megítélésem szerint eddig egyetlen utánunk következő testület sem volt olyan eredményes, mint mi.
– A teljesség igénye nélkül milyen eredményre a legbüszkébb?
– Kezdjük a kiegyensúlyozott gazdálkodással, a likviditás folyamatos megőrzésével, ami azért is volt különösen nagy kihívás, mert sokkal több intézménynek volt fenntartója, működtetője az önkormányzat, mint most. Nagyon büszkék lehetünk arra is, hogy a ciklus során tucatnyinál is több utcát sikerült leburkoltatnunk. Fontos prioritás volt, hogy minden olyan értéknek biztosítani kell a túlélését, ami ebben a városban megteremtődött: a sportegyesületeket, a művészeti csoportokat és különböző célú civil közösségeket, hozzáteszem, a civil jelző akkor még sokkal értékesebb volt, mint manapság, amikor oly sok valójában kétes politikai célokat szolgáló álcivil szervezet vezeti félre a polgárokat. Egy város múltja az emléktáblákon is visszatükröződik, nos a mieink egy jelentős részét a szocializmus évtizedeiben levették, mi viszont évről évre forrást biztosítottunk arra, hogy lehetőleg hiánytalanul újra a helyükre kerülhessenek a régiek, illetve újakat is sikerült elhelyezni Szalay István vezetésével. De a cikluson is túltekintettünk, előkészítettünk több kiemelten fontosnak tartott fejlesztést, így a piac felújítását, a stadionvilágítás megvalósítását, az Arany János utcai bölcsőde szociális otthonná alakítását, illetve legnagyobb tervként új sportcsarnok építésének az elindítását a tervek elkészítésével, illetve a szükséges forrásként kalkulált összegnek a kasszában hagyásával. Utóbbira az adott lehetőséget, hogy a cementgyár eladása kapcsán a földértéket teljes egészében megkapta a város az állami vagyonügynökségtől, és mi ezt az összeget nem osztottuk szét intézményi működtetési kiadásokra az 1994-es költségvetés elkészítésekor. Ez azért nagy szó, mert ezzel kárpótlást kapott a város attól az üzemtől, amelytől korábban évtizedekig nagyon sokat szenvedett. Tehát összességében a jól végzett munka örömet adó érzésével fejezhettük be a ciklust, ami után jómagam, ahogy eleve terveztem, nem folytattam a politikai pályafutást, mert tudtam, hogy akár még további négy év után már sokkal nehezebb lenne visszatérnem a civil foglalkozásomhoz, hivatásomhoz.
Ribáry Zoltán