Ha valaki Vácon jár, különösen, ha hajóval érkezik a városba, egészen biztos, hogy ki nem hagyna egy szelfit és mondjuk ki, egy érintést sem Marton László mészkőszobra, a Fekvő nő című Duna-parti alkotása mellett.
Marton László (Tapolca, 1925 – Budapest, 2008) Munkácsy- és Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész, a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével kitüntetett szobrászművész volt, akinek Budapesten negyvennél több szobra látható és másfélszáz köztéri alkotása díszíti országszerte tereinket, s ezek közül, az egyik, a Fekvő nő Vácon található.
Ezt a szobrot a város megrendelésére készítette még 1964-ben a művész. A váci hajóállomásnál állították fel, és azóta is ott nyújtózik e gömbölyű idomú, szépséges nőalak.
A művész már kora gyermekkorától kitűnt egyedülálló tehetségével. 17 évesen készítette el első, közismert szobrát, a Pásztorfiút, és ez után folyamatosan kerültek ki keze alól, hol megrendelésre, hol saját indíttatásból a szebbnél szebb munkák, amelyek mindegyike a figurális szobrászat hagyományait követték.
Pályája elején élettől duzzadó, erőteljes, vaskos figurákat formált, ebben a korszakában faragta mészkőből a Fekvő nőt is. A későbbi munkái már egyre lágyabbak lettek, stílusa inkább a kisplasztika felé fordult. Pályája során szoborba formázott sok magyar hírességet, többek között József Attilát, Kodály Zoltánt, Kossuth Lajost, Apor Vilmost vagy Antall Józsefet.
Marton László nem csak hazánkban ismert, hanem világszerte is: Párizstól Londonig, a Vatikántól Zágrábig számon tartják a műveit, de Európán kívül hírnevet szerzett Kubában és Japánban is. Talán a legközismertebb szobra, a Kiskirálylány nem csak a budapesti Duna-korzón, hanem Tokióban is megtalálható!
Saját művészetéről, hitvallásáról így írt: „A jó művészi produktum önmagáért beszél. Sugárzása van, lebilincsel, nehéz tőle megszabadulni… Biztos vagyok abban, hogy az idő csak azt menti meg, aminek vonzó ereje van. Az olyan munka, ami taszít, az elveszik.”
Nos, reméljük, a mi váci szobrunk még nagyon sokáig fog gyönyörködtetni minket…!
***
Engedjék meg, hogy egy személyes élményt is elmeséljek a szoborral kapcsolatban: 1968-ban egy idős rokonházaspárral sétáltunk a hajóállomás környékén, amikor az öregúr, akit egyébként visszafogott, komoly gondolkodású embernek ismertünk, odasétált a szoborhoz és arcán huncut mosollyal, szelíden megsimogatta a szobor gyönyörűen megformált, gömbölyű domborulatát. Gyerekként igen mély nyomot hagyott bennem ez az emlék. Azóta is, ha a szobor mellett elhaladok, ez a derűs, szép nap jut az eszembe…
a.á.