Matkovich Ilona újságírói munkásságán végig tekintve azt láthatjuk, hogy kevesebb ennél tudatosabb szerző él a városunkban, aki nálánál következetesebben járná a szakralitás, a hagyományos értékek tagadásának és a kereszténységellenességnek az útját. Szinte minden leírt gondolata az egyház- és életellenességet szolgálta. E pünkösdhétfői számvetésre egy olvasónk által a napokban fellelt, leszbikus regényt népszerűsítő írása késztetett.
Matkovich llona egy Verazélet című könyvről írt recenziót a Népszabadság 2011. szeptember 22-én megjelent lapszámában. A regény szerzője hol a Tilos Rádió másságot propagáló munkatársaként, hol a leszbikusok jogaiért küzdő aktivistaként dolgozó, hol írói szárnypróbálgatásokkal kísérletező hölgy mégis „pénzkereső foglalkozásként egyedülálló mézeskalácsokat süt és hoz kereskedelmi forgalomba” – bár igazából az irodalomban szeretne érvényesülni.
A város választópolgárainak nézőpontjából nyilván nem az a releváns kérdés, hogy helyt állhat-e valaha íróként is a szerző, hanem inkább az, hogy az őt megéneklő újságírónőnek milyen szándékai lehettek akkor, amikor felkarolta ennek a leszbikus propaganda-regénynek a népszerűsítését?
Aki valamelyest követi a liberális főcsapásvonal, a mainstream működését, akkor az tudja, hogy
az e pályára törekvők érvényesülésének kikerülhetetlen előfeltétele a hűségesküvel felérő művek publikálása,
legyen az színpadi mű, hagyományokat relativizáló posztmodern installáció, magyarság vagy annak tradíciót becsmérlő plakátművészet és persze nem utolsó sorban a liberális szellemi főcsapásba tartozó cikkek elhelyezése pedigrés, balliberális lapokban komoly szorgalommal, akár 190 alkalommal is.
A fiatal Matkovich Ilona hamar ráérezhetett ennek az ízére, erről maga vallott egy interjúban. E körök trendi témáját választva – az egyházi ingatlanok visszaadása feletti háborgással – jutott be a szélsőliberális eszme zászlóshajójának számító laphoz, a Magyar Narancshoz, sőt mi több, ezt kevésnek érezve, a diplomamunkáját is az egyházellenességnek „szentelte.”
Ennek köszönheti, mint állítja: így „könnyen el tudta adni, úgymond elhelyezni a cikkeit.”
Teljesen árulkodó, hogy a Magyar Hírlap 2003. augusztus 22-i számában az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásáról írtakban azt a látszatot igyekezett kelteni, mintha az nem kárpótlásról szólna, hanem valamilyen politikai részrehajlásra utalna. Az általa félresöpört valóság ezzel szemben viszont az volt, hogy a kommunista diktatúra alatt jogtalanul elvett vagyont az egykori tulajdonosoknak visszaadták.
Akiket további részletek érdekelnek, ők bőven olvashatnak még e téren végzett munkásságáról itt.
Nem is késett soká az addigi életmű jutalmazása, 2016-ban Paul Lendvai-díj nettó ezer eurós elismerését vehette át a Spinoza Színházban.
Az Ausztriában élő balliberális publicista 2012-ben alapította az elismerést, amelyet olyan magyar újságíró kaphat meg, aki a magyar nyomtatott és internetes sajtóban kiemelkedő politikai-közéleti-társadalmi témájú cikkeket publikált. A díjat odaítélő kuratórium tagjai: Aczél Endre publicista, valamint Kovács Zoltán, az Élet és Irodalom és Bojtár B. Endre, a Magyar Narancs főszerkesztője voltak.
Hogy az egyházellenessége terén túl sok változásra nem számíthat a város, abból ízelítőt kaphattunk az egyházi vezetőkkel való egyeztetéshez fűzött, 2020. február 8-i Facebook-bejegyzése kapcsán. Őt rendkívül zavarta az, hogy munkareggeli keretében egyeztettek és nem egy sima tárgyalóasztalnál. Ezzel a régi püspök puritánságával akarta szembeállítani az új püspök méltóságteljes vendéglátását. (Ennek előzménye pedig az volt, hogy egyházellenes írásaihoz szívesen használta apropóként Beer Miklós vélt vagy valós kijelentéseit.)
A liberális sajtókánonba való bekerülésének másik ékes bizonyítéka, hogy a megválasztása után a városon túlról elsőként a DebrecenPride nevű LMBTQI-szervezet gratulált Facebook-on az új polgármesternek, s a Magyar Narancs is még a választás éjszakáján egy különálló, gratuláló cikket szánt a győzelmének.
Érdemes azért azonnal rögzíteni, hogy nem pusztán pénzügyi befektetők azok az eszmeárusok, akik például résztulajdonosként a magyar liberális lapok mögött állnak (Heti Válasz, 2016),
legfőbb portékájuk a nyitott társadalom eszméje, s ennek az eszmerendszernek az egyik eminense Vác polgármestere.
„Nyitott társadalomban egyetlen vallás, egyetlen világnézet, életfelfogás, egyetlen kultúra sem törekedhet kizárólagosságra. Az autonómiáról szólva arra az alapvető jogunkra gondolunk, hogy magunk döntsük el, milyen meggyőződésekkel, milyen kulturális mintákkal azonosulunk, és milyen célok jegyében vezetjük életünket” – fogalmazta meg a nyílt társadalom legfontosabb ismérveit Kis János liberális filozófus, a Szabad Demokraták Szövetségének egyik alapítója és első elnöke.
Tehát ezen sajtómunkásság ismeretében érthetjük meg a balliberális városvezető döntései mögötti szellemi hátországot.
Rögzítsük tehát, hogy az 1000 éves püspöki székhely, a negyvennyolcas nemzeti-polgári hagyományokra oly büszke város élén ma egy valódi, nyílt társadalom-hívő, elkötelezett aktivista áll. Minden döntésében teljesen világosan megmutatkozik ez az eszmerendszer.