Az elmaradt ballagás emlékére, egy iskolavárosnak vigasztalásul

E május eleji hétvégén normál, pandémia-mentes években már csokrokkal kezükben, ünneplőbe öltözött szülők, nagyszülők igyekeznek ilyenkor az ország középiskolái felé, az épületekből, ahogy közelegnek, egyre felismerhetőbben hallatszik ki a Gaudeamus:

„Régi, kedves iskolánk, tőled is most válunk. / Holnap útján emberül tiszta szívvel járunk.”

Egy ballagóknak feldíszített tanterem – Fotó: boronkay.hu

Idén bizony elmarad ez az Első Nagy Megmérettetés előtti „felszállási kísérlet”, diákok nem élhetik át 2020 májusában a felnőtté válás egyik legfelemelőbb közös rituáléját, a szülők nem láthatják a már-már érett gyermekeik meghatódott mosolyát.

Igen, a járvány most megfoszt ettől minden érintettet.

Talán ilyenkor kell segítségül hívnunk olyanokat, akik már megszerezték mielőttünk a maguk keserű tapasztalatait, s közben mégis megtaláltak megoldásként egy-egy felemelő választ.

Úgy véljük, a diákok négy-öt évnyi együtt töltött ideje alatt kialakult közösségi, mi több bajtársi élménye lehet majd az, amire az elmaradt ünnep kapcsán érdemes visszagondolni, mert bizony ezekhez lehet később a felnőttkor viszontagságai közepette vissza-visszatérni.

Búcsú a középiskolás diákévektől – Fotó: boronkay.hu

A francia író, Antoine de Saint-Exupéry – többek között az olyan csodálatos művek szerzője, mint „A Kis herceg” –, pilótaként a tapasztalatgyűjtés kimeríthetetlen élményeit habzsolva repülte át egész felnőtt életét – 1926-tól 1944-ig –, egészen egy hazafias pilótaküldetés közben elnyert mártírhaláláig. Írás és repülés, szerelmek és bajtársak, hűségek és árulások, piti kisszerűségek és „íme az ember”-féle nagyszerűségek intenzív élményei szőtték át a rövid életét…

„háromezer méteren minden szónak minden félelemnek minden szerelemnek / minden átoknak minden rációnak minden babonának minden gyávaságnak / minden nyavalyatörésnek minden optimizmusnak minden elképzelhetetlen / halálnak ijesztő súlyt kölcsönöz a gravitáció” – mondja Szilágyi Domokos, erdélyi költőnk, mintegy rímelve Saint-Exupéry által a Bajtársakban leírtakra:

„Megszoktuk, hogy sokáig várjunk egy-egy találkozásra. A bajtársak Párizstól Santiagóig szétszórva élnek a világban, elszigetelten, akár az őrszemek, akik nem beszélgethetnek egymással. Az utazások véletlene kell hozzá, hogy a hivatás nagy családjának szétszórt tagjai itt vagy ott összegyűljenek. Casablancában, Dakarban, Buenos Airesben a vacsoraasztal mellett évekkel előbb megszakadt beszélgetéseket folytatunk, régi emlékeket idézünk. Azután újra útra kelünk. A föld így egyszerre puszta és gazdag. Gazdaggá teszik ezek az elrejtett, titokzatos kertek; nehéz elérni őket, de a hivatás, ma vagy holnap, mindig visszavezet hozzájuk. Az élet talán messze sodor a bajtársaktól, talán nem is enged időt, hogy gondoljunk rájuk, de vannak valahol; hogy hol, nem is igen tudjuk, hallgatagon, elfeledve – de hűek, nagyon hűek! És ha útjaink keresztezik egymást, milyen kitörő örömmel vernek hátba! Igen, megszoktuk a várakozást…

De lassanként ráeszmélünk, hogy ennek vagy annak a tiszta nevetését nem halljuk többé, hogy az a kert örökre bezárult előttünk. Akkor kezdődik igazi gyászunk; nem szívet tépő, kicsit keserű.

De lassanként ráeszmélünk, hogy ennek vagy annak a tiszta nevetését nem halljuk többé” – Fotó: boronkay.hu

Az eltűnt bajtársat nem pótolhatja soha, semmi. Öreg bajtársak nem könnyen teremnek. Mi érhet föl a közös emlékek, együtt átélt nehéz órák, viták, megbékülések, érzelmek kincsével!

Ezeket a barátságokat nem lehet újraépíteni. Ha tölgyet ültetsz, s azt hiszed, árnyékában pihenhetsz nemsokára: – hasztalan reménység.

Így megy az élet. Eleinte gazdagodunk, vetünk esztendőkön át, azután jönnek évek, amikor az idő megsemmisíti ezt a munkát. A bajtársak árnyéka sorjában elhagy. És gyászainkba lassan belevegyül egy furcsa szomorúság: öregszünk.

(…) Egy hivatás nagysága elsősorban talán abban van, hogy egyesíti az embereket; csak egyetlen igazi fényűzés van: az emberi kapcsolatoké.

Ha csupán anyagi javakért dolgozunk, magunk építjük magunk köré börtönünket. Bezárjuk magunkat, magányosan, hamunál hitványabb pénzünkkel, amely semmi olyat nem nyújt, amiért érdemes élni.

Ha emlékeim között kutatok, melyik hagyott maradandó ízt bennem, ha fölállítom azoknak az óráknak a mérlegét, amelyek számítottak: mindig azok voltak az igaziak, amelyeket nem a pénznek köszönhettem. (…) egy olyan társunk szeretetét, akivel az együtt átélt megpróbáltatások örökre összekapcsolnak – nem lehet pénzen megvásárolni.

És nem lehet pénzen megvásárolni az éjszakai repülés élményét, ezernyi csillagával, komolyságával, s azzal a nagyszerű érzéssel, hogy néhány órára mindentől fölszabadultunk.

És nem lehet pénzen megvásárolni a világ új látványát egy-egy nehéz útszakasz után, a fákat, virágokat, nőket, a mosolyt, melyet frissen színez a hajnallal visszakapott élet, a kárpótlást nyújtó apró dolgok dallamát.”

Kívánjuk a most elballagni nem tudóknak a középiskolás éveik „éjszakai repüléseiknek” magukkal vitelét, s önmagukban való megőrzését, mert bizony nagy-nagy szükségük lesz rá  még a későbbiekben.

„Rajta ifjak útra fel! Innen el kell válnunk. / Menni hív a búcsúének, / messze tűnnek elmúlt évek, / véget ér sok álmunk, véget ér sok álmunk” – kesereg a Gaudeamus, de a sokat megélt, mégis csak azzal vigasztal:

„Egy hivatás nagysága elsősorban talán abban van, hogy egyesíti az embereket; csak egyetlen igazi fényűzés van: az emberi kapcsolatoké.”

Fotó: boronkay.hu